Sommer Katalin túlélő beszéde a Nemzetközi Holokauszt Emléknap alkalmából.

Írta: Super User on . Beküldve: Emlékőrzés

Tisztelettel köszöntöm az itt lévő sorstársaimat és a megjelent emlékezőket. 

79. éves vagyok és egyike azoknak a holokauszt túlélőknek, akit Raul Wallenbergnek köszönhetik az életüket.

Azt gondolom, hogy az itt lévő túlélők között sokan idősebbek, mint én és idősebb fejjel jobban átérezték azokat a szörnyűségeket, amit átéltünk azokban a vészterhes időkben. Én 5 és fél 6 éves voltam nem tudtam teljesen valóságában felfogni, megérteni, átérezni. A ház, ahol laktunk csillagos ház lett és természetesnek vettem, hogy nagyon sokat kellett a pincébe menni, amikor légiriadó volt. Nem tudtam, hogy az édesapám azért nincs sokat velünk, mert már 1940-től többször behívták munkaszolgálatra. Szerencsések voltunk, amikor Svájci védlevéllel, anyukámmal és az egy évvel, fiatalabb öcsémmel a Nemzetközi Gettó egyik védett házába mehettünk, és szerencsések voltunk akkor is, arniker a nyilas suhancok az egész házat és a környező védett házakból az ott élő zsidókat kikergették és a Duna partra terelték. Sorba állítottak mindenkit mi a sor végére kerültünk és ott akkor nem tudtam, hogya sor elején levőket a Dunába lőtték. Azt is csak sokkal később mesélte el az anyu, hogy az a magas férfi, akit akkor ott láttam, és akinek azt köszönhettük, hogy visszazavartak bennünket a védett házba az Wallenberg volt. Még akkor este az egész házat behajtották a nagy Gettóba. A Gettóból arra emlékszem, hogy sok helyen laktunk nagyon sokan voltunk. Nekem sikerült egy tüdőfertőzést is kapnom a pincébe, ami miatt egy évet szanatóriumban voltam a felszabadulás után. A Gettóban szabadultunk fel 1945. január 18-án, egyike voltam annak a 7000-embernek, akik túlélték ezt a borzalmat. Minden zsidó családnak megvan a maga holokauszt története, minden család gyászol valakit, minden honnan hiányzik valaki: nem jött haza az apa, anya, nagyszülők, testvér a rokonság nagy része. Én az édesapámat gyászolom, akit mint munkaszolgálatost Németországba vittek és Flossenbürgben, ahol vasúti síneket építettek lefagyott a keze nem tudott dolgozni egy SS-őr agyonverte. Ezt egy bajtársa aki túlélte és hazajött mesélte el az anyunak. De hiányzik a családom Miskolcon élt része akiket marhavagonba zsúfolva vittek Auswitzba és a velem egyidős unokahúgomat egyenesen a gázkamrába. Közülük senki nem jött vissza. Elpusztított emberek fekszenek jeltelen tömegsírokban vagy még sírjuk sincs, mert elégetett testük füstje elszállt a krematórium kéményén keresztül. Mesélhetnék itt reggelig szörnyűbbnél szörnyűbb történeteket. Elmentem Auswitzba láttam a megmaradt barakkokat a felrobbantott gázkamrát a tárlókban a megmaradt holmik egy részét. Szíven ütött, amikor a bőröndöket néztem, amikre ráírták a címüket, hogy megtalálják kevés megmaradt holmijukat a zuhanyozás után. Nem volt után. Voltam Izraelben a Jad Vasemben ahol az egyik pavilonban a táborok neve mellett örök láng ég az elpusztított emberek emlékére. 
Szíven ütött a gyermekek háza ahol a sötétben csak az égen világító csillagokat látni és végtelenül sorolják az elpusztított gyermekek neveit, akiktől az életet, a jövőjüket vették el. Hallani olyan hangokat, hogy már sok ez az emlékezés, hagyjuk, már abba ne tépjük fel állandóan abehegedt sebeket. De ezeket a sebek soha nem tudnak behegedni. Nem tehetjük azért a 6 millió elpusztított életért a 600 ezer zsidó áldozatért, amíg élünk és még utána is, amíg a világ, világ emlékezni fogunk és az utánunk jövők, is emlékeztetni fognak, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyen szörnyűség. Köszönöm, hogy elmondhattam és meghalgattak.